 |
22. kiállítás: Stílus a kövön - Lávakő majolika a lakberendezésben c. kiállítást megnyitotta Bojár Iván András művészettörténész. - 2008. május 23-31.
21. kiállítás: Jytte Loehr - Nyitott tájak - 2008. május 6-16.
20. kiállítás: Muha Marton Enikő - Alter Homo - 2008. április 23-tól május 3-ig
19. kiállítás: Inés Honfi: Primavera - 2008. április 3-tól 15-ig
|
Honfi Ágnes/Inés Honfi 1973-ban született Buenos Aires-ben. Huszonöt éves koráig Argentínában élt. 1990 és 1996 között a Regina Pacis Képzőművészeti Közép- és Főiskola tanulójaként - először rajz és művészet szakra járt 1990-1993-ig, majd 1993-tól 1996-ig a festészet szak növendéke lett. Jelenleg Dániában alkot. Primavera című kiállítását az Argentín Köztársaság budapesti nagykövete nyitja meg, előreláthatólag az eredeti időponthoz képest három héttel később, 2008. április 2-án, szerda du. hat órakor.
A megnyitó zártkörű, belépés csak meghívóval.
|
18. kiállítás: Faber-Kovács Krisztián - Rácspontok 2008. február 27-től március 7-ig
|
|
Hölgyeim és Uraim!
A meghívón a "rácspontok" cím szerepel a kiállítás művészi gondolatinak jellemzéséül.
Javaslom, tegyünk néhány kört és járjuk be gondolatban legalább egy részét a rács és a pontok jelenség-változatainak és jelentés-tartományainak.
Először a rács, a ráccsal kapcsolatos asszociációk terét tágítanám kicsit és javaslom, szabadítsuk meg a rács sztereotip fogalmát a fenyítés, az erőszak, a bezártság, a börtön, a fogság, elsőre idetolakodó járulékos jelentéseitől, hiszen ezzel nem lesz dolgunk most és itt.
Az iskolából ismert ún. "kockás füzet"-ek tudjuk, valójában rácsos (négyzetrácsos) papírlapokból állnak. A vonalrácsozatra azt is szoktuk mondani "vonalháló", s ez már jobb, mert a "háló" fogalommal cseréli ki a "rács" foglalt jelentéseit. A háló konnotációi (járulékos jelentései) bukkannak fel benne, ami még is egy munkaeszköz, egy hasznot hajtó mesterség szimbóluma nem, pedig a fenyítésé, a büntetésé - hogy a háló és halász, bibliai vonatkozásait egyelőre ne is említsem. Majd talán később.
A fonadék, szövedék is rács, maga a szövet, mint sűrű szövésű háló is rácsozat. A vesszőkosár oldalán a fonat vessző-rasztere is rácsozat, erős biztonságos, tartós és szép. A jól ismert Thonet-székek támláin a nádfonat is rács. A nyolcszögmintákba rendezett növényi rostszövet szép, erős, tartós felületet ad. A kézműves tisztesség, a szépség öröme, a kényelem, a jólét képzetei kapcsolódnak a nádfonat rácsozatához. Különösen, ha épp átsüt rajta az őszi nap egy aranybarna kávéillatú délutánon. Így már jobb, szerethetőbb a rács-minta.
|
|
A vonalháló a jelek elrendezésének segédeszköze a noteszlapokon. A kockás papíron rajzolt vázlatok, számítások, adatok változnak, alakulnak, továbbfejlődnek. Az előtanulmányok, a megoldáskeresés, az inspirációk megszületésének kereteit jelöli ki a rögzített háló, a mozgásban lévő szellem viszonyítási pontjait határozza meg. Itt semmi sem végleges, még alakul, a megszületés állapotában van - s úgy is marad, a noteszlapokon. Egy betelt noteszt évek múlva kézbevenni valóságos időutazás. Az akkori önmagával találkozik aki teleírta. A gondolat tovább alakult a vázlat ott maradt a kockás lapokon. A vonalháló a noteszlaopkon egy gondolat rögzítésekor, használat közben el is tűnik. Csak igazodunk hozzá, de nem része a tervnek, a vázlatnak a következtetésnek. Ha régi jegyzeteink közt kutatunk sincsen ott a vonalrács, hisz egy skiccet egy ötletet keresünk, egy vízió születését akarjuk tetten érni. Hogy ez épp kockás, vonalas vagy raszter-pöttyös papíron van-e, az nem számít.
A vonalháló a megbízható pontos technika, technológia bizonyítéka, ha hézagrajzként mutatkozik padlón, falon, homlokzaton. A tisztaság, az áttekinthetőség, a rend metaforája, a visszafogott háttérben maradó biztonságos tudás jele. Rendre visszatérnek azok az építészeti korszakok, melyekben fontos a megbízható tudás eme minimál-jele, amely mintegy a koordinátarendszer pontosan kalibrált rasztere fog körbe minket a kiszámítható jelen és jövő helyzetét sugallva. Az üveg vagy a polírozott gránitlapok közti hézagrajz, mint a vonalzó kalibrált jelei érzékelhetővé teszik a dimenziókat, helyére állítják a térben tájékozódó embert. Gondolkoztak már azon, hogy a quattrocento-ban a centrálperspektíva kidolgozásának évtizedeiben miért volt olyan fontos a padló fehér fekete mintás diagonálban futó mintázata a képeken? Hát pont ezért. A hézagrajz, mint a vonalzó kalibrált jelei érzékelhetővé teszik a dimenziókat, helyére állítják a térben tájékozódó embert. A reneszánsz térben, ahol épp eljegyzés van, a szakrális térben, ahol Madonna trónol a kis Jézussal ölén, vagy a profán térben, ahol sorunkra várunk, mert a kamatadó kikerülése miatt bankokkal próbálkozunk, amihez ugyan nem értünk, kicsit utáljuk az egészet, de adunk egy esélyt a megtakarítási marketingeseknek, vagy magunknak, ki tudja. De ott sincs rács, ott sincs vonalháló még is pontosan tudjuk, melyik térrészben vagyunk mi és melyikben a bankár-manager. A hézagrajz, mint a vonalzó kalibrált jelei érzékelhetővé teszik a dimenziókat, helyére állítják a térben tájékozódó embert. Akkor is, amikor a mindennapi életünk díszletei ezek a technikai felületek.
Még érdekesebb és elgondolkodtatóbb metafora a "fogalmi háló" kifejezés. Az elméleti tudományokban, a bölcseletben a valóság megragadására alkalmas összefüggő fogalmi rendszert szokták így nevezni, s nyilvánvaló minél jobb ez a rendszer, minél sűrűbb szövésű ez a háló annál több akad fenn a valóság dolgaiból rajta, annál több dolog az, ami megragadható és annál több dolog az, aminek fogalmaival műveleteket tudunk végezni. A fogalmi háló segítségével magunk és mások hasznára leírhatóbb, vizsgálhatóbb, tervezhetőbb, berendezhetőbb lesz a világ. A fogalmi háló, mint metafora nevét a merítőhálóról a halászmesterség legjellemzőbb eszközéről kapta. Bármi, amit szemügyre vennénk csak akkor lesz elérhető kézre álló, ha előbb kimerítettük a valóságos dolgok tengeréből.
Ezzel a hasonlattal már alkalmas közelségbe kerültünk Kovács Krisztián képeinek megértéséhez. Már sejthető, hogy valahol itt lesz a bejárat, ahol a képek gondolati terébe beléphetünk. Ugyan is gondoljuk csak el; hol is van valójában a háló (akár a fogalmi, akár a halászé a vízben)? A végtelen tér és a számunkra való dolgok között. A halász metafora mentén haladva igazán érdekes az a helyzet, amikor a háló már megtelt. A halak már benne vannak a háló terében, de még a tenger vizében úsznak. Még abban a közegben, ahová tartoznak, de már a zsákmány a mienk. Azokkal a dolgokkal, melyek a háló - és a háló kivetésének tudása - által akár esetlegesen is de összerendeződnek más a kapcsolatunk, mint azokkal melyek a hálón kívül maradtak. A háló terében átminősülnek a dolgok. Tárgyi lényegűek lesznek; zsákmánnyá, áruvá, javakká, nyersanyaggá változnak. Eredeti minőségük - ami ugyanúgy jellemző rájuk - elfedetté lesz, felülírja a jelentését az új helyzet a háló terébe való bekerülés helyzete.
"Ti embereket fogtok halászni", mondta Jézus a leendő tanítványoknak, mikor azok - akik történetesen halászok voltak - vonakodtak otthagyni megélhetésüket és kétkezi mesterségüket, mert nehezen tudták elképzelni, hogy a háló nem csak erős kötelekből állhat.
Nagyon fontos kérdés az, hogy; Hol is van a háló? Gondoljunk az értékelés - átértékelés - folyamatára. A viszonyító rácsozat valójában, kívül van-e a világban, vagy belül van-e a fejünkben? Bezár-e a rács, vagy megvéd-e, dominál-e a rács, vagy szolgál? Természetes hogy miután a hálót kiemelték a halászok a számukra nem értékes részét a zsákmánynak, egyszerűen visszadobják a tengerbe. Miközben a háló technikai szövete egyetlen halmazba rendezte össze a tenger kincseit, a fejünkben ott egy másik háló egy értékelő fogalmi háló melynek segítségével újabb merítést végzünk a kimerített halmazon belül. Ez a második háló fizikailag nincsen volt ott, mégis a tengeri herkentyűk egy részének túlélése szempontjából jelentősége felülírja az elsőét.
Fizikai háló, metafizikai háló. Civilizált életünket, a kultúra és a szimbólumok világát ilyen metafizikai, gondolati, fogalmi hálók osztják részhalmazokra. El tudnánk-e képzelni ezt a metafizikai hálót, tudnánk-e felőle egyáltalán gondolatokat cserélni, ha nem lennének képeink valóságos, fizikai hálókról?
Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, tegyünk egy rövid kitérőt. Az osztott képek (csempe, kerámia, mozaik) világába. A római és bizánci mozaikképek elemi kőszemcséi követik a szereplők és a tárgyak körvonalait, a figurák színes foltjait a kontúr felől rakták ki. A mozaikot helyes távolságból szemlélve a kőszemcsék közti hézagokat nem is látjuk a technikai rajzolat már eltűnik, és a tartalmi tematikus ábrázolat kerekedik felül.
A középkorban újjászülető ólomkeretes üvegkép műfaja a "vitrage", másként építkezik. Az ólomkeretes festett üvegablak nem elemi színszemcsékből komponál. A színfoltok itt is a figurák kontúrjait követik, de nem közel azonos mozaikszemcsék, vagy elemi képmezők pixelek egymásmellé sorolásával jelennek meg. A kép elemeit, ezek méreteit az üveg-technika és az ábra oszthatósága határozza meg, de nem formalizálható szabályok szerint, hanem mesterségbeli tapasztalat, sajátos invenció és bravúros formaérzék következtében, mely a mester fejében alakul ki évek tapasztalatai után. Az üvegképen markáns és határozott hálózat alakul ki, ennek révén sajátos összetéveszthetetlen arculata stílusa van a vitrage-nak, viszont mégsem látjuk az ólomprofilok rácsozatának hálózatát, mert nem erre figyelünk.
A számítógép és a TV képernyőjén elemi színkockák - pixelek - sorai és oszlopai rajzolnak ki egymás után olyan mátrixokat, melyek határai helyes távolságból szemlélve már egybemosódnak. A négyzetrács, ami a pixeleket elválasztja valójában nincs is ott. Csak színértékek vannak egy digitális kódolt nyelv paramétereinek megfelelően, melyek pillanatról pillanatra frissítve változnak, vagy maradnak, többszörös elektro-magnetikus fordítás - számunkra rejtett szabályai szerint - ahogyan egy program parancsai ezt előírják.
Ezen a nyomon tovább haladva újabb hasonló jelenségre bukkanhatunk. A videófal kezdetben egymásmellé és egymásra mátrix-szerűen helyezett TV monitorokra kivezérelt osztott képek látványa volt. Ezekben az időkben erősen nem a "rácsra" kellett figyelni ahhoz, hogy valóban képet lássunk, de nem is ez volt ezeknek a videófalaknak a szerepe. Stíluselemek voltak ezek a design, a díszlet, a látványtervezés "up to date" irányzatainak bizonyítékai. A mai osztott képes kivetítés technikai hálói oly jelentéktelenné vékonyodtak, hogy már akkor kell figyelni igazán, ha a hálót szeretnénk látni.
Nos láthatják Hölgyeim és Uraim, a rács itt és most ezeken a képeken metafizikai háló.
Kovács Krisztián a gondolkodásunk tárgyaival végez műveleteket, és önöket is ilyen kalandra hívja. Tegyék ki magukat ezeknek a hatásoknak, hagyják hatni az optikai illúziókat, és tudják közben, hogy ténylegesen nem az optikai illúziók terében járunk, hanem metafizikai érzékeink csapnak be bennünket - amit mi hagyunk, sőt örömmel konstatáljuk az érzéki csalódások játékait.
De hagy hozzak szóba néhány valódi optikai illúziót, hogy lássuk hogyan értem én a metafizikai illúziókról mondottakat. Biztosan mindenki ismeri azt az optikai illúziót, amikor egy sűrű léckerítésen próbálnánk átlátni, de nem tudunk, majd csalódottan elindulunk, hiszen reménytelen ott átlátni. És akkor vesszük észre, hogy ha megindulunk, és közben a kerítés mögött a látnivalóra fókuszálunk, eltűnik a lécsor, egyszerű optikai zajjá válik, ami alig zavarja a látványt. Azt a kísérletet is mindenki elvégezheti akár itt és most - az arcomat adom hozzá - mely szerint az ujjunkat magunk elé tartva egy látott tárgy (mondjuk az én fejem, ahogyan önök látják) és a szemünk közé, magunk választhatunk, hogy miből akarunk kettőt látni. Ha a célba vett tárgyra élesítjük a tekintetünket az ujjunkból lesz kettő a tárgy jobb és bal oldalán. Ha az ujjunkra élesítünk, a tárgy jelenik meg az ujjunktól jobbra és balra két példányban.
Ennek a kísérletnek van egy haladók számára kipróbálható változata is. Tegyük a szemünk elé a két mutatóujjunkat függőlegesen, és nézzük középen eggyé a kettőt. Három ujjat látun ettől fogva egyet balról, egyet jobbról, és egyet középen a kettő képéből összenézve. Ezt a három képzetes ujjat vihetjük a szemünk előtt forogva és sajátos téri illúziót fogunk látni.
Igazán nem érzem magamat Cipolla doktornak, aki olyan dolgokra kényszerítené rá önöket, amit amúgy nem akarnának megtenni, de ha gondolják, jöjjenek tovább velem.
Ez a kancsalítási próba csak arra volt jó, hogy a következő kísérletet megértsük - senkit nem buzdítanék arra, hogy a szemét rontsa, de képzeljük el a következőt: A kerítésléces esethez hasonlóan a látvány és a szemünk között legyen egy rács. Kerítésrács, drótháló, ablakrács, bármi egyetlen kritérium egyforma mezőkből álló amolyan monoton rács legyen - épp, amint Krisztián képein. Ahogyan a két ujjunkból egyet tudtunk csinálni, ha arra figyeltünk, vagy a kettőből hármat, most szomszédos rácsmezőket nézzünk egybe, szándékosan. Láthatjuk kis gyakorlás után, hogy könnyedén egymásra csúsznak a rácsmezők és akkor kerülünk egy igazán érdekes virtuális térbe. A tévesztett rács már érdektelen, ott van a tárgy és a szemünk között, de pont azért mert mezőt tévesztettünk, nem tudni pontosan, hogy hol. A tárgy azonosíthatatlan térbe kerül.
(Vigyázat! A kísérlet, szédülést okozhat! Hasonló elvek alapján végzett metafizikai kísérletek metafizikai szédelgéssel végződhetnek!)
A három téri sík szimbolikája és a centrál-perspektíva pontos téri illuzionizmusa közötti feszültség ismert az 1890-es évektől. A japán tusrajzok tér nélkülisége, a szecesszió grafikai modorának tér nélkülisége,... a múlt - jelen - jövő idősíkjainak hármas szimbolizmusa és ennek "térnélkülisége" megfontolandó és tanulságos esetek. Ezekben az esetekben a pontosan azonosítható a három téri hely. A mi illúziókísérletünkben viszont nem. Az előtér (életlen képe), középtér - a rács, az ernyő felülete, ablaküveg, képsík, stb. (életlen mert nem azonosítható képe) és a tárgy terének életlen (azonosíthatatlan) képe - több, vagy nem pontosan azonosítható helyen lesz a mi illúziónk.
Krisztián képein a rács hol életlen, néha oly mértékben, hogy csak rácspontok maradnak belőle, hol pedig kifordul a képzetes síkjából. Ez az a bizonyos metafizikai illúzió, amiért minden korábbi példát szóbahoztam. Az itt kiállított képeken a rács nem igazán három dimenzióban, vagy ennek illuzionisztikuisan megfeleltetett két dimenzióban van. Eltorzul, irányt vált, téri - metafizikai térről van ismét szó - helyzetét változtatja meg. Hol van ez a háló, milyen háló ez? Milyen térben vagyunk, milyen térben van a kép/képzet, amit látunk? Látunk, vagy képzelünk? Azt látjuk, amit látni vélünk, vagy azt amit látni szeretnénk
Formáció, vagy deformáció, konstrukció vagy dekonstrukció... ez itt a kérdés. A torz rács egy helyes metafizikai értéktérben torznak mutat. A torz rács egy torz értéktérben viszont helyesnek fogadható el. A rács deformálásával jelezzük a tapasztalati/metafizikai tér illuzionisztikus deformálódását. Sztereotípiákkal, sztereotípiák ellen.
"Gondolta ja fene, Ecsém!" mondhatja erre joggal Krisztián, az Arany Jánosnak tulajdonított fordulattal - amiről már irodalomtudósok persze rég kimutatták, hogy urbánus legenda csupán.
Hogy talán a belemagyarázásból elég is lenne ennyi.
Igen. Abba is hagyom. Csupán egy mondat még; A jó mű nem csak azokat a megfejtéseket viseli el, melyeket a jó művész elrejtett benne, de nyitott azokkal az interpretációkkal szemben is melyeket bár ki, aki megfelelő szellemi akarattal fordul felé belelát a műbe.
Nos, Hölgyeim és Uraim!
Jó műveket láthatnak itt, melyek nyitottak még az érintett értelmezéseken is túl számtalan megfejtésre.
Az avantgárd tradíció - az optikai art, Op-Art, Viktor Vasarely - hagyományainak fonalát veszi fel itt Krisztián. Vasarely kerámiakompozícióin az illuzionisztikus tér manipulálása történt meg a színtelítettséggel és tónusértékekkel.
Az ellenfény elemészti a kontúrokat. Életlen fénykép megváltoztatja a kontúrokat. A görögök már számoltak ezzel, a templomépítésnél. Az emésztő szembe-fény a sarki oszlop méreténél be volt kalkulálva.
Vonal vs. Színfolt a festészet nagy vitája, van-e vonal önmagában, vagy a színfoltok határán látjuk, ahol nincs is ott. Életlenség, mélységélesség, a fotorealizmus technikai lehetősége paint-brush technika.
Élesség, tartalom, határérték van, nincs?
Raszer és rács; kortársépítészet, Tadao Ando szimbolikája
És még számos érdekes kérdés merülhetne, fel. De nem teszem próbára tovább a türelmüket.
Hölgyeim és Uraim!
Legyenek Kovács Krisztián, és a Képíró Galéria vendégei,
Kérem tekintsék meg a kiállítást.
Budapest, 2008. február 27.
Sólymos Sándor
|
|
|
17. kiállítás: Tóth Tímea Ágota - SZÍNPOMPA 2008. február 14-24.
|
